A műgyanta története (I. rész)
Eredetileg csak egy cikket szerettem volna írni a mostanában oly népszerű műgyanta bútorokról, leginkább a „river table”-ről. Azonban a főszerkesztő úr meggyőzött róla, hogy szenteljek ennek a témának egy egész sorozatot, mert a mohó olvasóink szomjazzák a részletes ismeretterjesztést, tudást.
Akkor hát lássuk, mit tudhatunk erről a ma népszerű anyagról:
A műgyantát, talán nem meglepő módon, a természetben előforduló gyanták ihlették. A növényi eredetű gyantákat már az ókorban is ismerték és széles körben alkalmazták.
Dokumentálták használatukat Görögországban, Theophrastus által, Rómában Plinius által és Egyiptomban is, ahol különösen illóolajuk miatt kedvelték ezeket az anyagokat. Sokáig a hajózás területén használták, vízhatlanná tették vele a köteleket és ponyvákat, befoltozták a repedéseket. Legkorábbi ismert felhasználásuk a kőkorszakban történt, ragasztóként alkalmazták kőtárgyak összefogatásához.
Annyira fontosak voltak akkoriban ezek az anyagok, hogy több vallási szertartáson alkalmazták őket tömjénként (tömjén = Elsősorban gyantát, mézgát és 4,5-7%-ban illóolajat tartalmaz. Színe halványsárga, néha vöröses, felszíne lisztes, illata enyhén balzsamos, íze zamatos, kissé kesernyés, hevítve fűszeres illatot fejleszt).
A fák kérgének több ponton történő bemetszésekor előcsorduló gyanta a napsütés hatására megkeményedik és így lekaparható. A fák ilyenszerű lecsapolása megszokott eljárás volt és négy hónapon át is eltarthatott, ezalatt egy-egy fa akár 10 kg gyantát is adhatott.
A tömjén baktericid, fertőtlenítő, sebgyógyító, antireumatikus, feszültség- és görcsoldó hatású, csillapítja az ízületi fájdalmakat, gátolja az agydaganat növekedését. A tömjénolajnak bőrfiatalító hatást tulajdonítanak.
A tömjén a magyar népi hiedelemvilágban elterjedt rontáselhárító.
A sok év alatt megkeményedett gyantából alakul ki a borostyánkő, mely kedvelt drágakő alapanyag az ékszerészek körében.
Gyantát adó növények: fenyőfélék (lucfenyő, erdeifenyő, vörösfenyő, borókafenyő), tiszafa (Juniperus) ciprusi terpentinfa (Pistacia Terebinthus), tömjénfa (Boswellia), szomáliai balzsamfa (Commiphora myrrha, ill. Commiphora molmol) stb.
A természetes és mesterséges gyantáknak van néhány közös jellemzőjük: vízben gyakorlatilag nem, szerves oldószerekben (alkohol, éter) és zsíros olajokban korlátozottan oldódnak
A természetes gyanták a terpénekéhez hasonló kémiájú, anyagok. Két fő csoportra bonthatjuk őket összetevők szerint: a gyantasavak és a gyantaolajok. A balzsamok ezek mellett alkoholokat, fenolokat, észtereket és étereket tartalmaznak — ezek az adalékanyagok elsősorban a váladék illatát, színét és keménységét módosítják. Könnyen megolvaszthatók, de tovább hevítve párolgás helyett elbomlanak. Éghető anyagok és erősen kormoz a lángjuk.
Létezik állati eredetű gyanta is ez a ma is ismert sellak, mely Délkelet-Ázsiából származik, a Laccifer lacca nevű, fákon élősködő rovar, a lakktetű váladékából készül.
A gyanta szó a latin „resina” szóból származik. A modern világban a „gyanta” szót minden olyan anyagra használjuk, amely kemény lakkot vagy zománcszerű felületet ad.
Felhasználási területeik nagyon széleskörűek: Ékszer gyártás, lakkok, kötőanyagok, ragasztók, az élelmiszeriparban: rágógumik és ízesítőszerek, festészet, hangszer gyártás, gumiipar, szépségápolás…
A gyanta aztán a középkorban a feledés homályába merült, újra pedig az ipari forradalom idején kezdtek el vele foglalkozni. A természetes gyanták elérhetőségének és felhasználhatóságainak korlátai kezdték el inspirálni a tudósokat arra, hogy kifejlesszék a műgyantákat.
A műgyantát 1930-ban két tudós, a svájci Dr. Pierre Castan és az amerikai Dr. Sylvan Greenlee találta fel, egymástól teljesen függetlenül. Dr. Castan elsősorban fogtöméseket akart vele készíteni, míg Dr. Greenlee a BPA (biszfenol A) és ECH (epiklórhidrin) anyagokból alkotta meg a szirupszerű folyadékot. Az első ilyen anyagok még borostyán színűek voltak. Ahogy a kötőanyagok megjelentek, a műgyanták is gyorsan elterjedtek a piacon.
Manapság körülbelül 50 különböző anyagot sorolunk az epoxi gyanták közé, melyeket nagyon széles körben alkalmazhatunk (ékszergyártás, építőipar, faipar, cosplay, autóipar stb.).
Miután beleástam magam a gyanták világába, nehéz szívvel, de igazat kell adjak a főszerkesztő úrnak, (ez nem sokszor szokott előfordulni velem), de tényleg érdemes több időt szentelni a témának, mert nagyon sokrétű anyagról van szó és a használatától függően nagy sok végtermékhez eljuthatunk általa.
Forrás: Magyar Asztalos Magazin
